Előhang
Augusztusi késő este egy forró nyári nap végén a szőlőhegyen. Kint ülök, előttem a laptop, írom a gondolataim. Zivatarfelhő közeledik, villámok cikáznak, morajlik az ég, hűsítő szellő fúj. Önkéntelenül is a telefonomhoz kapok, hogy lefotózzam a közelgő vihart. Éjszakai módban is tud a készülék. Jó képek sikerülnek, azonnal kiposztolom. De miért? Nem elég, ha én látom? Lecsukom a laptopot, elteszem a telefont, aztán csak ülök, hosszú percekig nézem az égiek éjszakai játékát és várom az esőt. Ez az én pillanatom, egy olyan pillanat, amit át kell élni, a maga nemes egyszerűségében. Ilyen sosem lesz már, csak ehhez hasonló. Holnap újra felkel a Nap, de ez örök emlék marad.
Nosztalgiázni talán mindenki szeret. A szép emlékekre különösen jó szívvel gondolunk vissza, hiszen támpontot adnak nekünk, példaként szolgálhatnak, kapaszkodót jelenthetnek az életünk során, különösen a szürke hétköznapokon. De vajon az idő valóban megszépíti a múltat? Vagy pusztán csak emberi habitusunktól függ, hogy optimistább vagy pesszimistább attitűddel kalandozunk emlékképtárunkban? A nyitott kérdésekre való válaszadást az olvasóra bízom, mialatt egy rövid időutazásra invitálom.
Igazán sokat szeretek merengeni a múltamban, olyannyira, hogy sokszor a jelenemre is teljes kihatással van. Nehezen engedek el pillanatokat, sőt gyakorta azon kapom magam, nem is tudom maximálisan megélni az aktuális élményt, mert elkezdek szorongani amiatt, hogy hamarosan véget ér. Amint azonban bekerül az emlékképtáram mentett fájljai közé, máris sóvárogva gondolhatok rá vissza, milyen szép volt, milyen jó volt, lesz még hasonló? Ördögi kör ez, ahogyan a múlt képes beszippantani, uralva a jelent és jövőt. Pedig ugyanabba a folyóba nem léphetünk kétszer – minden változik körülöttünk, és mi is változunk.
Vajon tényleg igaz, hogy régen minden jobb volt? Könnyedén belecsúszhatunk ebbe a tévképzetbe. Pedig mennyivel könnyebb lenne levetni ezeket a terheket, és sokkalta inkább a jelenre koncentrálni. Most is lehet jó, sőt, miért ne lehetne holnap még jobb? Értékelnünk kell a szépet és jót, amik velünk megtörténtek, de nem szabad aránytalanul túlértékelnünk azokat a pillanatokat, mert ha mindig etalon lesz, nehezen tudunk föléjük emelkedni a későbbiekben. Sosem voltam egy „carpe diem” típus, de egyre inkább hiszem, hogy az emberi léthez és a boldogabb lét kulcsához bizony hozzátartoznak ilyen időszakok is.
Gondolataim rendszerezése közben főként olyan momentumokat igyekeztem elővenni tudatosan, amelyek klasszikus, lezárt emlékeknek mondhatóak. Amelyek iránt most már valóban csak vágyakozhatunk, mert bizony már nem térnek, nem térhetnek vissza úgy és abban a formában. Ennél fogva talán mondhatjuk azt, hogy jobb volt, de ha feltétlenül jobb nem is, gyökeresen más volt. A teljesség igénye nélkül következzen néhány ilyen szubjektív képcsokor 36 évem terméséből.
Beszűkült az idő és a tér?
Az utóbbi években az az érzésem, hogy gyerekkoromban minden jóval ráérősebb volt, és nyugodtabb mederben zajlott. Nem rohantunk ennyire, nem kapkodtunk. Sokkal kevésbé játszott szerepet egy autó, mégis odaértünk mindenhová. Több minden belefért a hétköznapokba úgy, hogy a megoldásokhoz nem állt rendelkezésünkre ennyi eszköz és módszer. Nyilvánvaló, hogy akkor is pergett az óra, de ma már sokkal inkább szükségünk van úgynevezett időmenedzsmentre. Nem véletlen nőtte ki magát komoly tudományterületté. Sokszor mondjuk, bárcsak ne 24 órából állna egy nap. Évtizedekkel ezelőtt is így éltük meg? Jobban rangsoroltuk, rendszereztük a teendőket? Esetleg a mai, sokszorosan ingergazdag környezet okozta koncentrációzavar tehet mindenről?
Nem tudom, hogy az olvasó miként van vele, de az idő mellett a térérzetem is beszűkült. Ez talán összefüggésben áll a felfokozott mobilizációval is, hiszen lassan már a sarki boltba sem gyalog megyünk vásárolni. Nyilván sokat változtak a közlekedési adottságok is mind lokálisan, mind globálisan, földön, vízen, levegőben egyaránt. Ugyanakkor fiatal koromban gyakran egy örökkévalóságnak tűnt elutazni a Balatonhoz, és eltölteni ott egy rendkívül hosszú hetet, vagy meglátogatni a vidéki nagyszülőket, akik annak idején oly messzi távolban éltek tőlünk. Legalábbis így éltem meg. Vagy egyszerűen okostelefon hiányában annyira kiszakadtunk a megszokott közegünkből, hogy sokkal hatványozottabban éltük át az otthontól való távolságot, a nyaralásokat és az eltöltött minőségi időt?
A digitális bumm épít vagy rombol?
Ha már szóba került az okostelefon, azt hiszem, az elmúlt időszakban gyökeres változást hozott a technológia robbanásszerű fejlődése. Digitális analfabéták, mondják a „múltban ragadt” idősebbekre, a mai gyerekek viszont digitális bennszülöttekként nőnek fel. Két különleges generációs világ csap össze, egyikük még hisz a személyes kontakt varázsában és eredményességében, másikuk nem érti, miért ne lehetne gyorsan, interneten lerendezni? Hiszen ma már minden elérhető egy kütyüvel online, legyen az bármiféle ügyintézés, vásárlás, edukáció, társkeresés, baráti és családi kommunikáció.
Hozzánk még átjártak a szomszédok a vezetékesen telefonálni, és ha nem voltunk otthon, az sem jelentett gondot, kerestünk telefonfülkét az utcán. Én még emlékszem a katódsugárcsöves, marha nagy és nehéz televízióra, amin néhány csatorna jelent meg. Sőt, tomboltunk bakelitlemezre igazi lemezjátszóval, és néztünk meséket diavetítővel. Rádióból vettem fel üres kazettára dalokat, hiszen nem lehetett mindent azonnal letölteni a netről. A walkman is nagyon menő dolognak számított. Filmtekercses fényképezőgéppel fotóztunk, ami végképp lutri volt. Filtermentes és korlátos az elkészíthető képek száma, és az előhívásig nem tudtuk, vajon jól sikerültek-e.
Aztán jöttek a hatalmas számítógépek, vezetékes internet és cd-lemezek, majd a vékony és papírkönnyű led képernyők, laptopok, többszáz tévécsatorna, végtelen stream és korlátlan mobilnet. Ma pedig ott tartunk, hogy egy körömnyi eszközre is hatalmas adatmennyiséget eltárolhatunk, és a felsorolt régi eszközök ma egyenlőek egyetlen kis telefonnal. Sőt, egy jó telefonnal már szinte mozifilmet tudunk forgatni, aztán elvégezni rajta a komplett stúdiómunkát. Gondolkodnunk sem kell, hiszen mindenre megoldás az internet, hovatovább a mesterséges intelligencia. Egyetlen aprócska probléma akad, amelyre sajnos az emberiség nehezen találja a biztos kulcsot: ha elmegy az áram és az internet, végleg összeomlik minden? Ezzel együtt a fejekben is lekapcsolódik a villany?
Nem posztoltuk, tehát meg sem történt?
A digitális világ önkéntelenül beszippantott mindenkit. Gondoljunk csak bele, hogy ma már a globális politikai elit legnagyobb tényezői online posztban jelentenek be meghatározó geopolitikai üzeneteket, hovatovább indítanak háborút. És bizony már ezeken is képesek vagyunk figyelem nélkül, közönyösen átsiklani. Az én generációm retinájába viszont örökre beleégett a pillanat, amikor a tévében megszakították a Kacsameséket, és bejelentették Antall József miniszterelnök halálhírét. Hiszen akkor szinte mindenki ott ült a képernyő előtt, mint minden vasárnap délután, mert akkor volt ennek az elrendelt ideje.
A társas kapcsolatok kiüresedése ma arra kényszerít minket, hogy ne a családdal és szűkebb körünkkel éljük meg az igazán fontos dolgainkat, hanem osszuk meg mindenkivel és bárkivel, online, azonnal. Legyen poszt, legyen sztori. Az sem baj, ha köze nincs a valósághoz. Ezzel ma már pénzt is lehet keresni, az influencer és tartalomgyártó jól prosperáló foglalkozás. Félreértés ne essék, lehet ezt jól és értékesen is művelni. Mindezekkel párhuzamosan viszont elkoptak olyan mozzanatok, amelyekben örömünket leltük és szerettük, internet nélkül is.
Én imádtam megszövegezni az ünnepi képeslapokat, mielőtt elküldtük a rokonságnak postán, sőt én még átéltem a mintás levélpapírok korát is, amiket valóban kommunikációra használtunk. Kézzelfogható dolgokat gyűjtöttünk: újságokat, szalvétát, bélyeget, posztereket, turbó rágós autós képeket és kártyákat, míg ma ismerősöket és lájkokat a social média platformokon. Minket nem hurcoltak kézműves foglalkozásokra, velünk otthon foglalkoztak, s ha nem, feltaláltuk magunkat. Nem is értem, hogyan tudtak felnőni a magamfajták kint azokon a masszív, vasból épült játszótereken, ahol közel sem a biztonság volt az elsőrangú. Ha baleset ért, nem tudtunk azonnal mobilon haza üzenni. Katonadolog – mondták otthon. Bizalom volt felénk szülői részről, elengedtek minket az utcára játszani és bandázni, és közmegegyezés tárgya volt, mit szabad, és mikorra illene hazaérni.
Gyerekkoromban kuriózum volt elmenni egy étterembe pizzázni vagy hamburgert enni, akkoriban az utcai fast food ismeretlen fogalom volt számunkra. Kisboltokba, butikokba és vásárba jártunk, mert nem termett pláza és szupermarket minden sarkon. Voltak viszont maszek cipészek, szabók, asztalosok, cukrászok. A készíttetésbe és javíttatásba vetett gyakorlatot felváltotta az azonnali kidobás és csere könnyelműsége, az értékek azonnali elértéktelenedése, az anyagot felváltotta a műanyag.
De hogy kicsit megengedő legyek, azért akadnak dolgok, melyek talán állják a sarat. Például könyv még mindig kapható és olvasható, a mozinak és színháznak végülis megmaradt a személyes varázsa, egy jó koncert még mindig remek közösségi élmény lehet, és talán a piacozás is reneszánszát éli, ahol ismét trendi a kézműves, a háztáji – talán nosztalgiából?
Elvesztek a régi ízek, illatok?
Nem tudom, mennyire számít egyedinek, de én úgy nőttem fel, hogy értéke volt a kétkezi munkának, az otthonról hozott termékeknek. Számomra még most is természetes, hogy van virágoskert, konyhakert, gyümölcsös, a spájz pedig tele van az általunk készített dolgokkal, amiket így nem szükséges a boltban megvenni. Mindennek megvan a maga ideje, és sokat kell velük dolgozni, rabszolgát kíván, de összehasonlíthatatlan világ a mai futószalagon gyártott, konyhakész, vákuumcsomagolt, íztelen tömegcikkekhez képest. Ezért a házi ízek és termékek nálunk még csak-csak kitartanak.
A nagyszülők állatot neveltek, voltak sertések és szárnyasok, házi volt a hús és a tojás, házi volt a zöldség, a lekvár, a befőtt, a savanyúság. Időnként elmentünk a határba gombát szedni a nagymamával. Emlékszem, milyen közösségi élmény volt várni a házak előtti kispadon a legelőről hazatérő marhákat, hogy fejés után azonnal friss, langyos, édeskés tejet ihassunk. Ahogy cseperedtünk, szépen bevontak minket is a házi gazdaságok dolgos rejtelmeibe. Etettem a tyúkokat, gyűjtöttem a tojásokat, takarítottam az ólat, kapáltam, szedtem, morzsoltam és daráltam a kukoricát, locsoltam a kertet. Sosem felejtem el a szénapadlás és a góré jellegzetesen markáns illatát.
Generációról generációra hagyományozódtak a bevált családi receptek, amelyek a rendszeres nagy családi alkalmakkor, sátoros ünnepekkor testet öltöttek. A zserbóból, a kókuszkockából, a sós süteményből és társaikból mindig az otthoni volt a legjobb. És az is marad a legjobb mindenkinek, hiszen minden családnak a sajátja a legfinomabb, az utánozhatatlan. Olyan szederhabbal megkent fánkot, szilvás gombócot, ostoros kalácsot és szalámit soha többé nem fogok enni, mint nagymamám konyhájában. Szomorúan kell konstatálnom, hogy olyan családi alkalmak sem lesznek már, mint a nagyszülőknél.
Minden megvehető?
Egy számomra példamutató egyetemi tanárnőm szokta emlegetni, hogy a „többet, nagyobbat, gyorsabbat, messzebbre, újabbat!” világát éljük eszeveszetten. Elhitetik velünk, hogy az új mindig jobb, és szinte minden megvehető instant. Nemcsak az ételek és a kényelmi cikkek, hanem az immateriális javak is, mint a kapcsolatok, a boldogság, a hangulat és még az egészség is. Próbáljuk összeszámolni a televíziós és online reklámok kapcsán, hány gyógyszert kínálnak számunkra megváltó megoldásként. Nem szükséges odafigyelni magunkra, az életmódunkra, majd rendbe tesznek mindent a pirulák és cseppek. Olyannyira képesek vagyunk belefeledkezni önmagunk eróziójába, hogy nem vesszük észre azokat a kézzelfogható apróságokat, amelyekkel lassíthatnánk, vagy visszafordíthatnánk ezeket a folyamatokat. Legyen ez egy tartalmas beszélgetés, egy szórakoztató könyv, egy finom bor, a kedvenc zenénk vagy filmünk, kertészkedés vagy csupán egy kiadós séta.
Vannak olyan egyetemes, elkopóban lévő emberi alapértékek, amelyekre ma már sokkal kevésbé fektetünk hangsúlyt. Apróságnak tűnnek, mégis hatalmasak: a jómodor, a tisztelet, az őszinteség, az önzetlenség, a segítőkészség. Pedig ezek pénzen nem megvehetőek, sokkal inkább tanulhatóak és örökíthetőek. Fiatalkoromban még evidencia volt, hogy közösségi lények lévén, szükségszerűen illemtudóan viselkedünk, köszönünk, rendet tartunk és nem szemetelünk. Hovatovább odafigyelünk egymásra. Ma már az egyén, az individuum felette áll a kis közösségnek – akár családnak – is. Nekem ne mondja meg senki, majd én – vallják sokan. No de ha saját magunk sem tudjuk sokszor eldönteni, mitévők legyünk, hogyan legyünk a sorsunk egyeduralkodói?
Mi a megoldás?
Nem szeretném idejekorán lelőni a poént, de szerintem nincs általános megoldás, emberenként és közösségenként változó. Az életben semmi sem egyértelműen fekete vagy fehér. Taposómalomban élünk, és ha nem vagyunk kellően elővigyázatosak, képes felőrölni minket a körülvevő figyelemzavaros világ. Ez arra sarkall minket, hogy minden nap építsük magunkat, építsük egymást ebben a túldigitalizált közegben, de manuálisan. Szükség van énidőre, de szükség van miidőre is. Képesnek és nyitottnak kell lennünk arra, hogy lezárjunk fejezeteket és újakat kezdjünk, de az eszköztárat mindenki maga választja ehhez. Én most az írást választottam.
Talán túlságosan, szinte naiv módon a múltba révedtem, és azon gondolkodtam, a felsorolt emlékek kapcsán mennyivel lettem több és gazdagabb. Annyival biztosan, hogy átélhettem, megtapasztalhattam olyan élményeket, amiket a mai fiatalok ebben a közegben már nem feltétlenül ismernek. Számukra már más tartalom hangsúlyos az emlékképtárukban. Az én személyiségfejlődésemhez viszont nagymértékben hozzájárultak mindazok, amelyeket hiányolok most, mert önállóbb, talpraesettebb, gyakorlatiasabb, tájékozottabb, sokoldalúbb lettem általuk. Ezek nélkül nem lennék az, aki most vagyok, mert ez mind én vagyok, a kazettás magnóval, a képeslapokkal, a kerti munkával és a nagymama főztjével. És igen, szeretek álmodozni ezekről az emlékekről, mert építettek engem. De tudnom kell helyén kezelni őket, mert most is van, ami épít, és a jövőben újfent lesznek más élmények, amelyek tovább építenek majd minden nap. Ami pedig elmúlt, nem veszik el, örökre megmarad bennünk.
Jó dolog a múltba révedve álmodozni, ám nem életbiztosítás. Ezért mindenki számára szükség lenne egy realistább, két lábbal a földön járó szemléletmódra, előbújva a modern, digitális díszletvilág illúziói mögül, hiszen lájkok nélkül is lehetünk valakik. Ez magányosan sokkal nehezebb folyamat, mint a hozzánk közel álló emberekkel karöltve. Ha felismerjük, felismertetjük az előálló helyzetek kapcsán, hogy az mennyire befolyásolja a leendő életünket, egyáltan számottevő hatással van-e ránk, talán egy lépéssel előrébb vagyunk.
Vannak olyan esetek, amelyeknek túl nagy jelentőséget tulajdonítunk, és ezzel felesleges energiákat emésztünk fel. Demjén Ferenc gondolata tudja igazán jól kifejezni ezt a szituációt: „Mit vársz bolond, miért állsz a képzelt esőn?” Hasonlóan működik ez fordítva is, rutinszerűen legyintünk a jóra, és nem értékeljük, ami ránk jótékony hatással van. Pedig attól válik különlegessé és emlékezetessé egy adott pillanat, amit kihozunk belőle magunk és mások számára. Ezen sokat kell dolgoznunk mindannyiunknak, de nem lehetetlen küldetés. Olykor csak jön magától, mint egy villámcsapás.
írta, fotózta: Keczeli Lala
